Mészégetés

Pilisszántó szlovák nemzetiségű lakói évszázadokon át mészégetésből éltek. Az apáról fiúra szálló mesterség mára kihalt. Az utókor már nem fogja ismerni ennek a munkának a fortélyait, a mészégető életforma romantikáját. Egy nem szántói ismerősöm kíváncsi érdeklődése döbbentett rá, hogy ha nem örökítjük meg, akkor ennek az ősi, tipikusan tót, Szántóra jellemző, a falu életét meghatározó foglalkozásnak nemcsak a fizikai megsemmisülését élhetjük meg, hanem az emléke is feledésbe merül. Pedig jobb sorsra érdemes mészégető őseink, a meszes tótok annyit megérdemelnek, hogy generációkon átmentődött mesterségükről méltóképp emlékezzünk meg.

A mészégetésről készült "Pilisi mész" című amatőr videó filmem után az „Így égettem meszet“ című könyvecskében is igyekeztem megörökíteni falunk tipikus mesterségét.

Tartozom ennyivel szeretett falumnak, hisz munkás életem döntő részében magam is mészégető voltam. A téma szépsége, kultúrtörténeti értéke nálamnál rangosabb dokumentálót érdemelne, de mivel ez nem adatott meg, és az országban még senki nem dolgozta fel, ezért magam vállalom a megörökítést, hogy legalább némi emlék maradjon, ami az utókor számára emlékeztetőül szolgál őseink kenyérkereseti foglalkozásainak egyikéről.

Itt a Pilis lábánál is állott egy körkemence melyet egykor még nagyapám, Majnek Mihály épített. A kemence üzemeltetéséhez vízre is szükség volt, melyet egy ásott kútból nyertek. Mára ez is feltöltődött és romhalmaz lett belőle.

A méltatlanul elhanyagolt kutat 2010-ben baráti összefogással, és Balla Gyuri szakmai segítségével helyreállítottuk, így egy szép értékkel gazdagodott a falu és a Pilist kedvelő turisták sokasága is. Munkánk gyümölcsét a Csíksomlyóval közös pünkösdi misére ajánlottuk fel.

(Kép: Mészégetők kútja a Pilis lábánál)